A degu (latin nevén Octodon Degu) a dél-amerikai Andokból származik, Chilében őshonos, de előfordul Argentínában és Peruban is.
A degu hazájában a hegyvidéki füves, bokros területeket kedveli. Föld alatti járatokat ás, melyek átmérője 8-10 cm, mélysége pedig 40 cm körüli. Az odú bejárata gyakran egy bokor alatt van, amely megvédi őket fő ellenségeiktől, a ragadozó madaraktól. A territóriumuk jelölésére a hímek az odú bejáratához közel kis földrakást építenek, kövekkel, fadarabokkal, száraz ürülékkel és különféle növényekkel keverve. Ha a hímek között összetűzés támad, a harc végeztével elvonulnak a dombocskájukat építeni, hogy minél nagyobb és impozánsabb legyen. Ezek a halmok tehát fontos mutatói a klánban elfoglalt szociális helyzetnek. A ragadozóknak igazán nincs könnyű dolguk velük, mert nagyon éberek, és veszély esetén rögtön járataikba menekülnek. Vadásznak rá kígyók és emlősök is. Élőhelyén nagyjából ugyanazt az ökológiai szerepet tölti be, mint nálunk az üregi nyúl. Tápláléka nagyrészt különféle levelekből, füvekből, gyökerekből, fakéregből áll. Elszaporodva gyakran mezőgazdasági kártevővé válnak.

Nappali életmódot folytatnak, reggel és napnyugtakor a legaktívabbak, de olykor éjszaka is motoszkálnak. Kis családi közösségekben élnek, melyet általában egy hím és három nőstény alkot (na meg természetesen a kölykök). Kb. 5-10 hím szövetségéből állnak össze a klánok. Különösen igénylik egymás közelségét, igazán elragadó látvány az egymás hegyén-hátán pihenő állatkák csoportja.
A degut Európába az ötvenes években hozták be, és eleinte állatkísérletekre használták, főként cukorbetegséggel kapcsolatos kutatásoknál, mert a deguk szervezete nem tudja kellően lebontani a cukrot, így könnyen válnak cukorbetegekké. Erre a táplálásánál is oda kell figyelnünk! Hobbiállatként holland és keletnémet tenyésztők tették népszerűvé. Magyarországon a nyolcvanas évek végén terjedt el széles körben, az első jelentős tenyészkolónia a budapesti állatkertben alakult ki.

(Irta Bettina)